Mai ismereteink szerint a tokaji borok világkarrierjét megalapozó aszúszőlőbor neve írásos forrásokban 1570 körül bukkant fel először. Készítése az ezt megelőző évtizedekben már meghatározó jelentőségű lehetett a borvidék arculatában. Ebben az időszakban Magyarország más szőlőtermesztő tájain, így Sopronban, Szekszárdon, Badacsonyban és másutt is kísérleteztek aszú borok készítésével Különleges minősége miatt azonban hamarosan vezető szerepre tett szert a tokaji bor: a hegyaljai Rákóczi-birtok a 17. század első felében pedig már dokumentáltan a hazai aszú borkészítés központja volt.
Az ország vezető borvidékévé válva, az 1737-ben egy királyi leiratban már pontosan körülhatárolt Tokja-Hegyalja népességeltartó ereje látványosan megnövekedett. A 18. század második felében már az ország legsűrűbben lakott tájegysége volt, a szőlőművelés munkerőigényét azonban így sem tudták a helyiek kielégíteni. Nagyobb munkák idején azonban messzi tájakról jöttek kapások, szüretelők. Tokaj_hegyalja vonzáskörzete ebben az időszakban 80-100 településre is kiterjedt: e vidék népe a hegyaljai városok piacain szerezte be szükségleteit, és a hegyaljai szőlőkben vállalt munkát.
A 18-19. században 20-22, ma 32 települést magába foglaló Tokaj-Hegyalja napjainkban három fajtára alapuló fehérborvidék. A három szőlőfajta közül a legrégebbi az ókortól ismert – de nálunk német közvetítéssel ismertté vált - sárgamuskotály, amelyet az elmúlt kétszáz évben a furmint, illetve a hárslevelű szorított fokozatosan háttérbe. A ma a borvidék 70%-án termesztett furmint nagy valószínűséggel olasz-francia eredetű, Tokaj-hegyaljára a híres délvidéki bortermő területről, a Szerémségből került. A hárslevelű szintén délről származik, feltehetően szlavóniai eredetű. Bár egy időszakban – a hazai ízlésnek nem mindenben megfelelő – hárslevelű termesztését rendeltben próbálták tiltani, a 19. század közepén már a második legelterjedtebb szőlőfajta volt Tokaj-hegyalján. A világhírű aszú készítésére a legalkalmasabb fajta a furmint, amelyet mindenkor lágyabb bort adó fajtákkal, például fejér-szőlővel és purcsinnal igyekeztek házasítani. A fő fajtákon túli régi szőlőfajták, köztük vörös bort adó szőlők sokáig makacsul tartották magukat, az egységesülés a 19. századi filoxéravésztől kezdve fokozatosan ment végbe.
A tokaji borok minőségi sorrendje évszázadokon keresztül változatlan volt: a közönséges asztali bort követte a főbor, amelyet később szamorodninak neveztek, majd következett az aszú és végül az eszencia.
Elérhetőség:
Tokaj, Serház út 55.
Tel.: +36-47/352-636
E-mail: info@bormuzeum.eu
